Ma 2018. augusztus 22, szerda Menyhért napja van.
Ezen a napon történt:
Olvasó tollából
2018-05-17

Gerard látomásai

Nem titok, hogy szeretem Kerouac irodalmát. A stílusát, ami magával ragadt az első pillanattól kezdve, az életszemléletét, amit hamar átvettem tőle, az egész mozgalmát, ami sajnos itthon gyerekcipőben tudott csak járni, mert nem sokkal azután elvitte a láz.

Ha említenem kellene néhány olyan szerzőt, akikről tudnék írni oldalakon keresztül, vagy esetleg előadást tartani több órán keresztül, akkor ő minden bizonnyal köztük lenne. Kézen fognánk, mondjuk Bukowskit meg Hemingwayt, Hunter S. Thompsont és elmennénk a kocsmába. Ez jól szemlélteti, ki is az, aki most csépeli ezt a klaviatúrát ezen a csípős reggelen, azzal a furcsa küldetéstudattal, amit nem tudna megmagyarázni, mégis kitart mellette.

Ha önmarcangolás, majd feloldozás, akkor Kerouacnak nem kellett a szomszédba mennie. Könyvei nagy hányadának alapkonfliktusa ez – és nem olyan szerény, hogy a feloldozást másra bízza: rendre megmagyarázza, miért is teszi, amit tesz – még ha ezek az érvek ismétlődők, és felszínesek. Ez nincs másképp a Gerard látomásaiban sem, ami különös, hiszen mégiscsak elhunyt bátyja, Gerard története lenne, az ő nyolcéves személyiségéről, betegségéről, haláláról és annak körülményeiről szóló szöveg, ami a könyv első felére igaz is. Aztán viszont Gerard kikerül a középpontból, és az író veszi át a stafétát. Ez egyszerre csalódás és felüdülés. Kerouac sosem átallott kifejteni a véleményét a halálól és az élet, nos, úgynevezett értelmetlenségéről, a Gerardon keresztül bemutatott ellentét pedig mindennek egy plusz súlyt ad, és ez bizony elég nyomasztó. Az egész könyvre jellemző a melankolikus depresszió, a kilátástalanság és az abba vetett hit(!), az igazságtalanság: egy szent lelkületű (?) nyolcéves forma haláltusáját írja le ugyanis, egy olyan gyermeki lélek vergődését, aki nem érti, a macska miért eszi meg az egeret, vagy, hogy a madarak miért röpülnek el, amikor ő odasietne hozzájuk. Egy olyan emberét, aki nem érti még, vagy nem ismeri a felnőtt világ gonoszságát, az emberi irigységet, rosszindulatot, és az egész világ önzőségét. És lám: nem érti, nem ebbe a világba való, elkapja a láz és meghal. Ennyi. Nincs mentség, nincs magyarázat, mert a világ és az élet nem magyarázkodik, nem vállal felelősséget, végrehajt és továbbáll.

Kerouac mindezek mellett rendre magához ragadja a szót, monológjaiban pedig indulatosan és csalódottan szól a jelenéről, ostorozza magát, mert soha nem lehet annyira jó, mint bátyja lett volna, mert ő is olyanná vált, mint mindenki más: nem lát. Kénytelen elvégezni az ostoba feladatokat is, hogy legyen keresete a sült csirkére, miközben művészi pályáját egyengetné. (Gerardnak bizonyára nem kellene vagonokat pakolnia, mert angyali teremtés, és megsajnálnák az utcán, így megteremtenék neki az életteret – állítja a szerző.)

A könyv második felében bekövetkezik a fentebb említett feloldozás. Kerouac magára tereli a figyelmet, egyszerre keveredik az akkori, gyermeki énje és a jelenlegi, felnőtt rabszolga énje. Elkalandozik, gondolatai szétáradnak, mindenről beszél csak a halálról és a temetésről nem akar. Végül kibukik: a cél nem más volt, mint a már sokszor említett feloldozás. Hogy megnyugtassa magát, hogy visszamenjen az időben, felidézze elfeledett bátyja arcát, küzdelmét és tanításait. De tehet-e arról, hogy a világ a saját képére formálta, és nem a galambok lelkével foglalkozó ártatlan jóság lett, hanem a megélhetésért küzdő sokadik, teszi fel kimondatlan a kérdést, de választ nem vár rá. Felmenti magát, ahogy megannyiszor korábban. És akarva akaratlan nekünk szegezi a kérdést: mi, most, ebben a világban látunk, vagy csak bambulunk?

-fd-